Hitvita zajlik a Magyar Röplabda Szövetségben. Meggyőződésem, hogy ez egy hasznos és előrevivő vita, amelyből más sportágak már profitáltak. Ez a vita ugyanígy lezajlott már a kajak-kenuban, az úszásban, az ökölvívásban, vívásban, úszásban és még lehetne sorolni. Ezt a vitát azonban minden sportági szövetség – ahol ez lezajlott – normálisan, kulturáltan, házon belül le tudták folytatni. Ez a vita arról szól, hogy felismerik-e és elfogadják-e az adott sportág szakmai vezetői, hogy ma már a sportteljesítmény mellett ugyanolyan fontos az, hogy legyen az adott sportágnak egy szerethető arca. Ezt ki kell alakítani, ez idő, pénz, energia.

Megértem, hogy ez egy sportolónak, edzőnek, szakmai vezetőnek, aki egész életét az edzőteremben és a pályán tölti, életidegen. De ettől még a világ erre felé megy. Nem kell messze menni: Klagenfuhrt vagy Lengyelország.

Ma ugyanis minden sportág forráshiánnyal küzd Magyarországon. Csak az állami dotáció az, ami nagyobb mértékben képes segítséget nyújtani. Még az olimpiákon sikeres sportágak is komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy szponzoraik legyenek, és így is, túlnyomó részben úgynevezett barter megálapodásokat tudnak csak kötni, azaz terméktámogatásokat kapnak. Friss példa erre a MOB és a Scietec Nutrition napokban aláírt támogatási szerződése, amely kizárólag terméktámogatásról szól.

Abban nincs vita, hogy szponzor kell. A vita ott van, hogy hogyan. A sportágban még mindig működik a régi reflex: az elnök hozza a barátokon, kapcsolatokon keresztül a pénzt, a szakma pedig elkölti. Ma ez az elvárás egy elnökkel szemben egy sportágban. Szerintem ez nagyon káros, mert ez azt jelenti, hogy az adott támogatás csak addig létezik, ameddig az elnök a helyén van. Ezzel nem kevesebb történik, mint hogy a sportág csapdába ejti saját magát és függővé teszi magát egyetlen egy embertől. Kérdés: hosszútávú, jó megoldás ez?

Van azonban egy másik út, amelyet már sikeresebb sportágak járnak. Egy példa: kajak-kenu, úszás, vívás, atlétika, labdarúgás, kézilabda – mind-mind olyan sportág, ahol legalább egy, de inkább több arcot fel tudunk idézni. Fel kell tennünk magunknak a kérdést és őszntén válaszolni rá: van-e olyan magyar röplabdás, akit a szélesebb közönség ismer. Nagyon kevesen tudnak ma sajnos egy-egy röplabdás játékost megnevezni Magyarországon. A szponzornak ugyanis nem a felület az érték! Hanem az a befolyásoló képesség, amit egy sportoló képes a saját sportágának rajongói felé továbbítani. Piac kell a szponzornak, nem felület.

Az FIVB és a CEV is hasonló problémákkal küzd, ahogyan ez a legutóbbi FIVB világkongresszuson is elhangzott. Elképesztően fontosnak tartom, hogy a röplabda egy olyan sportág legyen, amelynek számos ismert sportolója van, amelynek eseményein több ezren vannak, weboldalát több tízezren látogatják, valódi adatbázissal rendelkezik és ahol olyan szponzorok vannak, amelyek nem érdekek, hanem értékek mentén működnek együtt velünk.

A vita tehát az, hogy kell egy modernebb és sokkal hatékonyabb vezetési struktúra, kell-e külön személy arra, aki csak a sportra és egy másik, aki csak az irányításra, tervezésre, vezetésre koncetrál. A vita ott van, hogy felismerjük-e azt, hogy a modern sportnak szórakoztatnia kell ahhoz, hogy közönséget vonzzon, hogy maga köré közösséget építsen. Arcokat és személyes márkákat kell építeni ahhoz, hogy szerethető legyen, hogy a legnagyobbb szponzor, a közönség is mellé álljon.

Ezt a vitát kellett volna kultúráltan, egymás között, nem meghátrálva, kihátrálva a sportágon belül megvitatni. Ehelyett sértődés, áskálódás, szervezkedés folyik azért, hogy erővel, nyomást gyakorolva győzzék meg azokat, akik más véleményen vannak. Spotszerűtlen eszközökkel egykori sportolóktól. A közösségi és sportérdekek helyett valamiért az egyéni ambíciók kerültek előtérbe. Bízom benne, hogy a vita – amely szükséges és előremutató – nyugvópontra jut minél előbb, és visszaszorulnak az egyéni ambíciók a közösségi érdekek javára.